Maczó Péter beszélgetése Keresztes Dórával (Magyar Grafika, 2014)
Keresztes Dóra sok-sok éve Budakeszin lakik, jártam is
náluk
többször: Bányai István, majd Orosz István bemutatásakor
legutóbb. Ám ismeretségünk még régebbre nyúlik vissza, a
főiskolai évekre, ahová beszélgetésünkben is
visszatérünk.
Komoly alkotói utat jártál be. Van aki rendőr, más mozdonyvezető
szeretne lenni kiskorában. Vajon mindig grafikusművésznek készültél?
Sajnos, vagy nem sajnos évtizedekről van szó. Emlékszem,
a főiskola alatt még azt gondolkodtam, hogy talán jobb
lett volna gyerekorvosnak menni, egy orvos látja munkája
eredményét,
sikerélménye van, amikor a gyermek meggyógyul.
Egy grafikus helyzete sokkal bonyolultabb. Munkája sok
példányban megjelenik ugyan, de az eredmény bizonytalan,
kevés a visszajelzés. Kinek tetszik, kinek nem.
Hihetetlenül következetes módon megőrizted azt a képi
világot,
amilyennek még hallgató korodból ismerlek. Ezek a
grafikák, elsô pillantásra látszik, a te kezed munkái.
Nem tudok kibújni magamból. Néha úgy érzem,
hogy kilógok a sorból. Igazán az európai trendet se
követem.
A világban kalandozva látom, milyen a mai stílus,
mert persze ebben is vannak divatok. Egy kicsit
uniformizált,
és nemcsak a számítógép miatt. Én valahogy nem szeretnék
teljesen belesimulni ebbe az elvárásba. Valószínű, hogy munkáimat áthatja a
magyar, és a közép-kelet európai népművészet szelleme. Ennek a világnak is
megvan a maga közönsége. Általában sok nép- meg állatmesét kapok illusztrálásra
a könyvkiadóktól.
A közönség különféle ízlésű emberekből tevődik össze. Nem is lehet mindenkinek egyformán megfelelni. A népszerűség
az egy sikamlós dolog. Mi a népszerűség, és mi a siker?
Egy-két jól megoldott feladat után előfordulhat, hogy
ugyanazt a képi világot várják újra és újra a megrendelők. Ez veszélyes, mert az
ember bekerülhet egy dobozba. Néha én is érzek ilyesmit. Mostanában az Új
Palatinusz és a Noran kiadó megbízásainak tettem eleget. A stílusom alapján
bíztak meg több népmese sorozatokhoz. Ez persze máskor is előfordul: általában
a korábbi munkák alapján választanak ki. A kiadóknak ez ad biztonságot.
Nemrég a Kálvin kiadónak bibliai történeteket
illusztráltam. Gyerekek számára készült, egyfajta
oktatókönyvként.
Itt különösen fontos volt, az elmélyült felkészülés és az
ábrázolás tisztasága. Jézus
megjelenítése például komoly szakmai kihívást jelentett,
hiszen a protestáns ábrázolási elvárások igencsak szigorúak.
Folyamatosan dolgozol, vagy vannak kisebb-nagyobb, netán kényszerű szünetek is a megbízásaid között?
Van úgy, hogy épp egy nagyobb munkán dolgozom, amikor
„beüt” egy új felkérés.
Ilyenkor a határidő kapcsán megkezdődik az alkudozás.
Szeretem a dolgokat
végigvinni, bár mai életünkben nagyon nehéz, hogy csak
egy feladatra koncentráljunk. Csodálatos élmény, látni a
kész könyveket, ugyanakkor érzem, a tartalékok egyre fogynak. Amikor a
színháznak dolgoztam (a Holdbeli Csónakos látványterveit
és animációs betétjeit készítettem a Nemzetiben) ráment az egész nyár.
Láblógató szüneteim
csak ritkán vannak. Minden napra jut valami elfoglaltság,
és sajnos
már nem tudok sokáig fennmaradni, nekem már nem megy az
éjszakázás.
Minden munkádat hagyományos módon rajzolod-fested, vagy a számítógéppel is dolgozol?
Nem rajzolok számítógéppel, csak rádolgozok, esetleg a
csúcsfényeket teszem fel, vagy retusálok. A plakátot, a
CD borítót, a bélyegtervet, a könyvborítót „betipozom” a géppel. Egyáltalán nem
idegenkedek a számítógéptôl. Tudom és szeretem is használni. A grafikusnak már
kompletten kell leadnia a munkáját. A tördelés, a tipográfia „tudománya” ahogy
annak idején megtanultuk, a mai napig nagyon jó alap.
Szilágyi Tamás egyszer, már vagy tizenéve elôadást
tartott
hallgatóinknak, és azt mondta, tudja, mûvészlelkek
általában
nem szeretik a technikát, de a formakészítés, tetszik nem
tetszik, rövidesen átkerül a grafikus kezébe...
Nekem sokat számított a Nagy Zoltán szedéstanítása, a
grafikai mûhelyben végzett nyomdai feladatok, a
reprofotó,
hogy Haiman György keze alatt megtanultuk, milyen
fontos a tervezés és kivitelezés kapcsolata, a kis
részletek fontossága.
Nézd én ezeken mind végigmentem.
Tizenkét évig a Múzsák tervező-szerkesztőjeként
dolgoztam. Bányai
Pistától örököltem a lapot. Még emlékszem, amikor átadta
a folyóiratot,
nekem fogalmam sem
volt, hogy kezdjek hozzá. Az
a sok kép, dia, a kéziratok… aztán a második szám után
már
kezdtem élvezni. Jöttek az apró sikerek: úgy be tudtam
tördelni a cikkeket papír
montírungként, hogy egy sort se kellett húzni. Kontaktok, a képméretezés, terjedelem számítás, a címsorok
kipikkelése mind a mi feladatunk
volt. Mindez két hét alatt, a nyomásig. Nem is láthattuk,
mi lesz
belőle, mint manapság a képernyőn látjuk. A színes
tónusokat is fejben határoztuk meg.
De most is tördelek. Nagy dolog volt, hogy Marci fiunk
elvégezte a nyomdaipari szakiskolát. Bevallom sok dolgot
a számítógéppel
kapcsolatban tôle tanultunk meg.
Azazhogy a legelején Ducky Kristóf plakáttervező barátunk
avatott be,
az volt a mi számítógépes bölcsődénk. Ôt, korábban kezdte
izgatni a számítógépes technika. Tôle tanultunk meg a géppel bánni: melyik gomb
mire való…
A számítógép, mint olyan a négyszín feldolgozást
részesíti előnyben. Ma már szinte minden kolorként kerül
kivitelezésre is. A te munkáidnál vannak még direkt szinek?
Jó tíz évvel ezelôtt a Móránál nem is lehetett minden
munka „négyszínes”.
Gyakran kaptam 1+1 színnel nyomható feladatokat.
Kifejezetten szerettem az ilyen munkákat. Izgalmasnak találtam, mert a
korlátozott technika jobban megmozgatja a fanztáziát. A négyszíntôl nem mindig
gazdagabb a végeredmény. Például éppen a gyermekkönyveknél, – emlékszem Zigány
Edit keze alatt – elôfordult, hogy a betû színe sötétkék lett és ezt kísérte a
piros, mint a második felhasználható szín.
Több ilyen „kétszínes” könyvet készítettem.
A könyvet favorizálod inkább? Vannak bélyegeid, sokféle
plakátod, aztán a folyóirat, és vannak a filmjeid…
Játéktervezô-grafika szakos voltam a középiskolában. Majd
kísérletképen elindították a mi csoportunkban az animációs oktatást is.
Jankovics Marcell tanított, és az érettségire egy másfél
perces filmet készítenünk. Ez azért embert próbáló valami volt.
A fôiskolán a mi évfolyamunknak Nepp József tartott fakultatív
animációt, emlékszem, Istvánnak (Orosz
Istvánról, van szó) Szoboszlay
Péter tanította ugyanezt. Az animáció azóta is gyakori kiruccanás számomra.
Korábbi filmjeimben feszesebb a dramaturgia, hiszen gyakran egy-egy vers vagy
elbeszélő költemény adaptációja volt a film. Sok hasonlóságot találtam a
könyvillusztrálással: hiszen egy történetet mesélhetek el képekben.
Újabb filmjeim inkább a mozgásra, az átalakulásra
koncentrálnak; ez már lényeges különbség az illusztratív grafikához képest, és
közelebb áll a film műfaji sajátságához. Közbevetőleg: éppen tegnapelôtt egy
koreai gyermekfilm fesztiválra kérték két utolsó filmemet.
Vannak akik magánkiadásban is megjelentetnek könyveket.
Saját kedvtelésre is készülnek munkáid?
Persze, van amit a magam kedvére készítek, de az nem
könyv és nem is könyvillusztráció.
Inkább grafika, linómetszet, festmény, régebben
textilképeket, sőt szőnyeget is terveztem már. Lelkiismeret furdalásom van, ha
nem dolgozom, olyankor
szükségem van ezekre az önálló megmérettetésekre. Ahogy az elején
mondtam, épp ezek a pillanatok hiányoznak mostanság.
Nekem minden egyes új munka új kihívás, először
összeszorul a gyomrom, és a
stresszes helyzet mindaddig tart, amíg el nem kezdek
dolgozni.
Elôtte – gondolom – vázlatolsz?
Persze. Magunktól nem tudunk semmit sem. Nem is vagyok
egy könnyű kezű,
jó rajzos, tiszta papírra még vázlatozni se tudok.
Ha elém tesznek egy hófehér papírt, hogy rajzoljak rá
valami „szépet”, hát attól bizony megrémülök. Vázlatfüzettel biztonságos. A
táskámban mindig van egy kockásfüzet…
Szóval vázlatkönyved van.
Igen. Mindazt lerajzolom ami eszembe jut,
persze a nagy részét egyáltalán nem tudom felhasználni,
de
az adott feladat végiggondolásához szükségem van rájuk.
Bárhol,
ahol várni kell, előveszem és a pillanatnyi ötleteimet
rajzikálom…vagy telefonálás közben. A tervezés itt kezdődik. Aztán jön egy kegyelmi pillanat, és akkor…
A vázlatokon túl, talán a legfontosabb, hogy bele kell
kerülni, eggyé kell válni a feladattal. Különben nem megy, mert az eszed
mellett a szíved is kell hozzá. Színészekre szokták mondani, hogy nincs ott a
színpadon, nincs benne a szerepben, rutinból oldja meg a feladatot.
Hát ez a grafikára is érvényes. A puszta esztétikus
megjelenítés szerintem nem elég, az csak dekoráció.
És mi lesz ezeknek a kockás füzeteknek a sorsa? Eldobod
ha betelnek?
Ezek csak firkák,
milliónyi vonal, „akarások”. Pont
arra jók csak, hogy visszanézhetem a dolgaimat. Mert
azért
megvannak, ha nem is mind. Sok év után is régi-új erôt
tudok meríteni
belôlük.
Hogy telik el egy napod? Hogy álltok a nyaralással?
Hiába, hogy nagyok a gyerekek, így is csak délután
három-négy körül
tudok leülni dolgozni, a mindennapi intéznivalók után.
Mostanában nyaralni alig van módunk. Egy-két napokat
tudunk csak elutazni.
Dél-Csehországban voltunk legutóbb egy filmfesztiválon,
szóval az is egy szakmai program volt. Az ôszi
kiállítások
miatt ez a nyár most is a katalógusok elôkészítésével
telik el.
Szóval mégis elégedett vagy a választásoddal.
Most már nem
tudnék mást csinálni. Az alkalmazott grafika megtanított célszerûen
gondolkodni, az erômet, időmet beosztani, az adott feladatot alázattal de mégis
irányítva kezelni,
Ez a hozzáállás talán a legizgalmasabb a tervezésben,
hiszen az egész élet
errôl szól. Ezért szeretem a népi kultúrát is, ahová gyakran
visszanyulok, mint lelki és formai kincsestárhoz. Mert
ott semmi felesleges dolog nincs, még az emberek mozgása is takarékos: amikor a
paraszt kimegy
a mezôre, kaszál – beosztja energiáit. Ha valamit díszit,
annak is oka, célja van. Ezt gondolkodást
próbáltam ösztönösen, ma már tudatosan is átemelni.
Egyszóval követendô példa neked a népmûvészet?
Ott mindennek oka van, helye van, ideje van, nem lehet
mellébeszélni.
Az összefogott, lényegretörő, emblématikus grafikai
megoldásokat is ezért szeretem.
Úgy érzem így sűrítve, sokkal több mindent el tudok
mondani.
A tiszta gondolat és forma nem tűri meg a sallangot, az
applikációt, ami nem oda való, ki kell hogy hulljon a rostán. Ez a csodálatos a
népi kultúrában. A funkciótól
szép, és ez a magja a
modern designak is - és ha jó, hát ettől jó.
Ez már afféle hitvallásnak tűnik.
Abszolut puritán vagyok. Bár, ahogy a népi barokknál is,
nálam is mindig elôkunkorodik valami, épp csak a jókedv és
az életszeret okán. Nekem több nem kell. Ami az igen és a
nemen túl van, az már számomra mesterkélt, hamis.
Talán látszik ez munkáimban is…
Ölveczky Gábor: Ha hinni kezdek benne, meg is tudom csinálni…
A kazettás
mennyezetektől a filmversekig
Napfényes
nyárdélután egy budakeszi ház teraszán. A házigazda Keresztes Dóra, a magyar grafika
és illusztráció egyik ismert alkotója. Művészetről, mesterségről, vallott és
vállalt értékekről beszélgetünk.
Ölveczky Gábor: Kezdjük a legelején! Milyen út vezetett
Téged erre a pályára? A kezdetekről, az iskoláidról mesélj nekünk.
Keresztes Dóra: Lehet, hogy ez
az út kicsit szokványosnak fog tűnni. Ha az elején kezdem a történetet, akkor talán
fontos elmondani, hogy eléggé magamba forduló, nehezen barátkozó gyerek voltam.
Valahogy el kellett szórakoztatnom magam, sokat rajzoltam és sokat olvastam. Szüleim
szép mesekönyveket vettek nekem, főleg Reich Károly és Würtz Ádám által
illusztrált könyveket. Elbűvölt a képi világuk, és szerettem volna egyszer
majdnem olyan szépeket rajzolni, mint ők. Egy másik meghatározó gyerekkori
szórakozásom volt, amikor én találtam ki meséket. Nekünk nem volt annyi
játékunk, mint a mostani gyerekeknek, ezért például mindenféle eldobott anyagokból,
színes fonalakból, félpár harisnyákból készítettem bábokat, játékokat, és az
öcsémnek báboztam. Bár azóta sem éreztem indíttatást arra, hogy történeteket
találjak ki –, de akkor valahogy folyt belőlem. A családi kupaktanács úgy
döntött, hogy jó lenne ezt a kislányt valami rajzolós iskolába küldeni. Így
kerültem a Képzőművészeti Szakközépiskolába.
– Kiderült már ott, hogy Téged ezek a dolgok –-
a könyvek, az illusztrálás – érdekelnek, vagy csak később?
–
Grafika-játéktervező szakra vettek föl, könyvillusztrációval nem igazán, inkább
betűírással, tipográfiával foglalkoztunk. A játéktervezés, ami a feladatokat
illeti inkább formatervezésnek tekinthető. Aztán másodévben a mi osztályunkban
kísérletként beindították az animációt. Jankovics Marcell vezetett be minket a
rajzfilm készítés mesterségébe. Sokféle kaput nyitott meg ez a gimnázium
előttem, de érdekes módon én másfelé szerettem volna elindulni. Azt hiszem
azért a könyvművészet felé, mert igen jó magyartanárunk volt, Kerényi Ferenc,
aki később az ELTE Bölcsészkarán tanított.
- Ismerem én is, nyitotta már meg
kiállításomat.
- Kerényi nagy
étvágyat keltett bennünk az irodalom, a kortárs irodalom iránt. Én vevő voltam
a költészetre, máig is nagyon szeretem a verseket. Érettségi előtt vacilláltam
is, hogy képzőművész, vagy bölcsész legyek-e, s akkor jött a felismerés, hogy az
irodalom és a grafika a könyvillusztrációban találkozik. Döntöttem, a
könyvművészet lesz számomra a legmegfelelőbb hivatás.
- A főiskolán kik voltak a tanáraid,
évfolyamtársaid?
- Már gimisként jártam Szabados Árpád
szabadiskolájába, s itt nagyon jól éreztem magam, mert az olyan hely volt, ahol
a gyerekeket komolyan vették, felnőttként kezelték. Itt alapozódott meg a szakma
és a hivatás szeretete. Ebben a körben bontogatta szárnyait Samu Géza, Banga
Feri, Somogyi Győző, az én generációmból Romvári Jancsi és Kalmár István. Később
a főiskolán nagyobb hangsúlyt kapott a mesterség tökéletes elsajátítása, a
technikai részletek megismerése. Egy jó értelemben vett profizmusra neveltek
bennünket, arra, hogy egy feladatot hogyan lehet és kell végigvinni, s mindig
nagyjából egyenletes, lehetőleg persze magas színvonalon megoldani. A grafika tanszéket
vezető Haimann György például a betű és a könyv szeretetét tudta hitelesen átadni,
mert a főiskola házinyomdájában számtalan munkáját végigkísérhettük a tervtől a
kész könyvig. Tudományos alapossággal, nagy tisztelettel írt és beszélt a magyar
nyomdászat múltjáról, a nagy elődökről, a Kner-család szellemi hagyatékáról. Mostanában
néha opponensként szoktam előfordulni a Moholy-Nagy Iparművészeti Egyetemen, és
úgy érzem, olykor csak pillanatnyi látvány-teljesítményeket kívánnak a
diákoktól. Látom persze, ez a világ olyan, hogy itt a pillanatnak kell
megfelelni. Mikor még én jártam ebbe az intézménybe, talán alaposabb, a
részletekben jobban elmélyedő volt a képzés. Egyszerűbb, kisebb lépésekben haladtunk,
a tannyomdában megismerkedtünk a magasnyomástól kezdve az ofszeten át a
szitanyomásig, készíthettünk litográfiát, rézkarcot, fametszetet. Az
illusztrációt Kass János tanította. Tőle friss szemléletet, magas szakmai
kultúrát, európaiságot lehetett ellesni. Megtanított minket arra, hogyan kell egy
feladatot jól körbejárni, minél többféle felfogásban megközelíteni.
– Mennyire adtak szabad kezet, lehetőséget
arra, hogy a saját utadon próbálj járni?
– Adtak. Lehet,
hogy azért, mert köztünk nem a hagyományos professzor-diák viszony volt.
- Hanem inkább mester és tanítvány kapcsolat.
- Igen, egy korai
kollegiális viszony. Mivel ők is aktív tervezőként számos feladattal birkóztak,
hagyták, hogy vívjuk meg mi is a saját küzdelmeinket. Ezen a pályán meg kell
tanulni a tévutakat, ki kell tapasztalni a kerülőutakat is. Szerintem a
tervezőművészetnek mindig az a lényege, hogy egy adott helyzetben, adott
feltételek között a feladatot úgy kell megoldani, hogy ahhoz végül se
hozzátenni, se elvenni ne lehessen. De ezt nagyon nehéz megtanítani.
– Próbáltak-e arra felkészíteni, hogy ha
kikerültök az életbe és szakmai feladatokkal találkoztok, milyen gondok
adódhatnak kiadóval, zsűrivel, megrendelővel?
– Igen. Olyannyira,
hogy szinte treníroztak bennünket erre. Egyik napról a másikra homlokegyenest
más tervet kellett benyújtani. Gyakran előfordult, hogy este nyolcfelé hazamentem,
s amíg fönn tudtam maradni, addig próbáltam valamit kiagyalni, mert másnap
precízen megrajzolva, vagy megfestve prezentálni kellett egy új munkát. Ez nemcsak szellemi, fizikai megpróbáltatás,
hanem lelki harc is volt, és ez a mai napig is így van.
– Amikor
elkezdtél dolgozni önállóan, milyen feladatokat kaptál?
– Az volt a
legszebb, amikor a diploma után nem sokkal Gyulai Líviusz átadott nekem egy
könyvet, Nagy Olga Paraszt Dekameron-ját.
Ismerte már miket csinálok, és úgy érezte, ez nekem való munka lenne. Akkor
kicsit megijedtem, de hát az ifjúi hév, a bizonyítás vágya dolgozott bennem,
hogy na, én most megmutatom! Egy elismert, kiváló grafikussal versenyezni
zöldfülűként a Magvető kiadóban, azért az elég stresszes. Mindenesetre sikerült,
s valahogy nagyon jókor és jól jött ez a szép munka.
Amúgy nem vagyok túl
magabiztos grafikus, de ha már dolgozom, akkor elkezdek hinni benne, és akkor
végig tudom csinálni. Te is tudod, hogy mindig elkezdeni a legnehezebb. Nem
szeretem azt az állapotot, amikor el kell indítani egy munkát. Nagyon feszültté,
ingerültté tesz, ilyenkor sajnálom a családomat.
- József Attila szerint, mikor verset ír az ember, nem
írni volna jó.
- Hát igen, ez az a
bizonyos „kerülgetjük a dolgot” jelenség. A spirál egyre szűkebb lesz, mert a
határidő szorongat. Ahogy egyre közelebb kerülök a témához, szinte már benne
élek. Az alkotási folyamat szerintem felfokozott lelki és fizikai állapotot
kíván.
– Már a Paraszt Dekameron illusztrációi is
megmutatták, hogy Téged nagyon érdekel a népművészet, és szívesen merítesz
belőle. Ezzel kapcsolatban az a véleményem, hogy a kíváncsiságod, érdeklődésed
a népművészet iránt nem annyira a formai elemeknek, sokkal inkább a lényegének,
a tartalomnak szól. Így van-e?
- Persze, abszolút.
A formai dolgokat úgy igyekszem használni, hogy megpróbálom megfejteni a szimbólum
titkát. Hogyha ez sikerült, akkor azzal a szimbólummal tovább építkezem, alkalmasint
tovább gondolom, újraértelmezem.
– Úgy gondolom, hogy a népművészet annak
idején egy olyan világ volt, amelynek a szimbólumrendszerét egy közösségen
belül mindenki értette. Nekünk most más kellene, de ugyanolyan erős, ugyanolyan
hiteles.
- Igen,
természetesen nem véletlen, hogy ez a szimbólumrendszer kialakult és így
alakult ki. Ezek ősi, atavisztikus dolgok. Én azt gondolom, mint ahogy
semmiben, ebben sincs véletlen.
– Olyan készletből merítettek, amelyről bizton
tudhatták, hogy az adott kort és élethelyzetet fedi. És ebből össze tudtak rakni a saját korukra
vagy az adott helyzetre érvényes dolgokat.
– Igen, olyan
jelrendszert, amellyel nemzedékeken át fontos dolgokat lehet közölni. Nézd, én
nagyon szeretem az erdélyi kazettás famennyezeteket. Gimis koromban láthattam ezeket
először csodás valóságukban. 16 évesen, két barátnőmmel elindultunk vonaton Gyimesbe,
még ma is elég merész vállalásnak tűnhet. Nos, a kazettás famennyezet is
szakrális művészet, de egészen másképp működik, mint amit látsz Rómában a San
Pietróban, a Sixtusi kápolnában. Ugyanaz az üzenet egy más nyelven, olyan
jelrendszerben festve, amely a vándor asztalosmesternek éppen birtokában volt.
És ettől olyan nagyon sajátos és őszinte. Még akkor is, ha olykor ügyetlen, meg
naiv, számomra valahogy mégis kedvesebb.
Michelangelo persze bámulatos, de mint Petőfi a Kárpátokat: „tán
csodállak, ám de nem szeretlek”. Nekem ezek az igaziak, mert valahogy úgy
szólnak, ahogy én szeretem.
– A módszer is érdekes, ahogy ezeket készíted. Linó- vagy
fametszetek inkább?
– Inkább linók.
– Erről jó lenne valamit még tudni, hogyan alakul
ki ez a munkád során? Érdekelne, hogy ez az alapvetően kézműves tevékenység
hogyan ér össze a 21. század computer-világával, ami egyrészt kitágította a lehetőségeket,
ugyanakkor szűkítette is bizonyos értelemben.
– Igen, mert
sztereotipizál bizonyos dolgokat. Van ugyan a Photoshopnak egy linocut linkje,
úgyhogy sok mindent meg lehetne ott is csinálni. Csakhogy én szeretek
megküzdeni az anyaggal. Talán így lesz igazán munka belőle. A kimetszett dúcot
megtapogatván már egy kívülálló is látja, hogy ez meg van csinálva. Persze a
tradicionális művészet iránti tisztelet is bennem van, amikor a hagyományos
technikákhoz fordulok. Miközben dolgozom, tudom, kik és mikor, metszettek
ugyanilyen szerszámokkal hasonló dúcokat.
– Ez a szakmával is összefügg, hiszen a valamikori
nyomdász egyben betűmetsző is volt, meg készítette az illusztrációkat is. - Miről nem beszélgettünk még?
– A rajzfilmekről,
mert most is azt fogok készíteni.
– Szóba került Jankovics Marcell, mármint az,
hogy tanított a középiskolában.
– A vizsgafilmem
után elhatároztam, hogy soha többet nem fogok rajzfilmet készíteni. A Pannónia
Filmstúdióban a rajzfilmgyártásból azt a gegre orientált rajzfilmkészítést
láttam, ami nagyon-nagyon távol áll tőlem, majdhogynem idegesít. Aztán
valahogy, mégis úgy alakult, hogy a főiskolán volt egy fakultatív animációs képzés,
Nepp József vezetésével. Bár ő is egy poéngyár, mégis szerettünk az óráira
járni. Nem ezek az alkalmak, hanem férjem, István révén (Orosz István
grafikusművész), kavarodtam vissza a Pannóniába. Ő odament dolgozni a főiskola
után, mint háttértervező. Akkor kezdte első egyedi filmjét, a Csönd-et, és be kellett segítenem a
rajzolásba. A filmgyárban volt egy tündéri vágó, Czipauer János, aki nagyon
kedvelte a fiatalokat, gyakran biztatott, hogy én is adjak be filmtervet. Így
készült el a Holdasfilm, Weöres
Sándor és Pásztor Béla Holdaskönyv
című vers sorozatát tettük át ötperces animációba. A Vízöntő együttes zenésítette
meg a verseket. Elég jól sikerült, még melegében kikerült Annecyba, a legrangosabb
európai animációs fesztiválra. Weöres Sándor a mai napig a legjobb „munkatársam”.
Több könyvét is illusztráltam, a Tarka
Forgó-t, a Déli felhők-et. 2003-ban pedig a Nemzeti Színházban bemutatott Holdbeli csónakos-t, amelynek a
látványtervezője voltam, és az animációs betéteket is én készítettem. Nem csak
a gyermekverseit szeretem, hanem az esszéit, gondolattöredékeit is. Mindig ott
van az ágyam mellett egy-egy kötete.
– Ugye jól látom azt, nincs különbség
aszerint, hogy felnőtteknek vagy gyerekeknek készül egy illusztráció?
– Valószínűleg
azért, mert én a gyerekekhez is úgy szólok, ahogyan a felnőttekhez. A gügyögős
illusztrációt sosem kedveltem. Sajnos a gyerekkönyvkiadók zöme azt a fajta képi
világot szereti, amit látatlanban el lehet adni, ami kiszolgál, egy kommersz
közízlést.
– Most hogy ilyen sok kiadó van, ettől
könnyebb lett vagy nehezebb? Valamikor volt a Móra, aztán…
– Viszont annyival
több önjelölt illusztrátor is van. Én nem érzek sem könnyebbséget, sem nehézséget
e tekintetben. Mert vannak írások, amelyek nekem valók, általában azokkal a
kiadók meg is szoktak keresni.
– Kell, hogy a munkának legyen színvonala.
– Ha nekem a
megbízó előre jelzi a számomra elfogadhatatlan kívánalmait, pl. egy édeskés
tündérvilágot rendel tőlem, ilyenkor szívből mondok nemet.
– Voltak a varrottas meseillusztrációid, azokról
mesélj.
– Az egy kedves kísérlet
volt. Akkor készültek, mikor a gyerekeim kicsik voltak. Az időm nagyon be volt
osztva, és a játszótérre levegőztetéshez nem lehetett kivinni a festőpalettát.
Így támadt ez az ötletem, úgy képzeld el, mint egy hordozható műtermet, mert
vittem magammal a tarka textileket és fonalakat. Az elgondolás nem erőltetett,
hiszen a gyerekek szeretik a rongybabákat, a kellemes tapintású
textiljátékokat. Talán a puha anyagok melegét vissza lehetne adni a
gyerekkönyvekben is – gondoltam. A Móra kiadónak, Márkus István Hómari című könyvéhez készítettem egy
próbavarrást. Elfogadták az érveimet is és megvarrhattam a könyvet. Nem csak
nekem okozhatott örömet ez a foltvarrásos könyv, mert a mai napig sokan
emlékeznek rá. Mostanában hallottam, hogy Szemadám György festőművész barátom
lányának is kedvenc mesekönyve volt.
– Vagy magából textilből könyvet.
– Igen, tovább
lehet játszani az ötlettel, mert úgy lett volna az igazi, ha mindenféle zsebes
könyvet, kispárnának való könyvet és ki tudja még milyet tudtam volna szériában
készíteni. De erre akkoriban sem megrendelőm, és talán energiám sem volt.
– Van-e titka a munkádnak?
– Jókedvűen kell
dolgozni, ám a koncentrált, komoly munkát megúszni nem lehet. Ha valakinek
nagyon könnyen megy minden, ott szerintem valami hibádzik.
– A rutin.
– Így is hívhatjuk,
de ilyenkor valami hiányzik, talán a szív. Jobb esetben az esze is ott van,
rosszabb esetben csak a keze. Az én kezem az elég suta, magától nem tud szép
vonalakat, kalligráfiákat húzni. Belső impulzus kell, ahogy Te is mondtad
egyszer, kegyelmi pillanat, mikor úgy érzed, hogy ha most nem csinálod meg,
akkor a lehetőség elrepül. Úgyhogy emiatt én kicsit szorongva dolgozom, mert
sosem tudom, hogy ha leülök aznap délután a rajzasztalhoz, az nekem eredményes
lesz-e vagy csak időtöltés.
- De kellenek hozzá olyan napok, amikor
egyszer csak minden sikerül. Amikor az ember saját maga is csodálkozik, és azt
gondolja, hogy ez nem is lehetett volna másképp.
– Ez biztosan így
van, és ehhez kell az a pár nap kínlódás, amit nem lehet megúszni. Mondtam
neked, hogy akinek már nagyon-nagyon könnyen megy a munka, az vagy túl van ezen
a kínlódáson, vagy sose kínlódott. Persze ezek munkametodikák nyilván alkat- és
személyiségfüggőek.
– Most éppen mivel foglalkozol, milyen terveid
vannak?
– Tavaly három
könyvet is csináltam. Ez sok, vagy kevés nem tudom, de az egyik számomra nagyon
nagy munka volt. A Kálvin Kiadónak készítettem illusztrációkat gyerekeknek Bibliai történetek-hez. Több mint félévet
dolgoztam vele, amit aztán a nyomdának sikerült hazavágni. Szívópapírra nyomták,
és ettől kifakultak a tüzes színek. Ilyenkor a grafikusnak vérzik a szíve. Ami
a jövőt illeti, a szolnoki képzőművész filmszemlén kaptam egy Kodak-díjat a
legutolsó animációs filmemre. A díjjal járó pénzjutalmat csak egy újabb filmbe
lehet invesztálni, így beadtam a Mozgókép Alapítványhoz ismét egy
forgatókönyvet. Ennek a filmnek Álommalom
a címe, és ha már eddig is sokat beszéltünk irodalomról, akkor elárulhatom,
hogy Kiss Anna versei motiváltak a képes forgatókönyv elkészítésekor. Mostanában
jött a hír, hogy nyertem a pályázaton, így legalább egy évig rajzasztalhoz
leszek kötve. A fejemben már kezdenek mozgolódni a képek, talán megszülethet
egy újabb filmvers.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.