ÍROTTAS ZSOLTÁROK

Békési Sándor megnyitó beszéde Keresztes Dóra „Psalmus Graphicus” című kiállításán - Leányfalu, Aba-Novák Galéria 2017. szeptember 17.

Tisztelettel és szeretettel köszöntöm a Hölgyeket és Urakat Keresztes Dóra grafikusművész kiállításán, az Aba-Novák Galériában!

A kiállítás címe: Psalmus Graphicus felhatalmaz arra, hogy rögtön egy zsoltáridézettel kezdjem: „Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem, hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében, hogy nézhessem az Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában” (Zsolt 27, 4). Ebben az imádságban félreérthetetlenül kifejeződik az, hogy a látás öröme szakrális és a végső dolgok közé tartozik, különösen annak az Istennek szépségét látva, aki maga is gyönyörködik teremtményeiben.

Amikor még bizonytalan voltam a bibliaolvasás gyakorlatában, azt a tétova kérdést tettem föl szeretett lelkipásztoromnak: melyik résszel kezdjem a Szentírás olvasását? Ő azt felelte: a Biblia vastag kötetének közepén, a Zsoltárok könyvével, az egész Szentírás szívével kezdjed, és soha ne hagyd abba. Miért is a szíve? Azért, mert az ember csak a rendszeres zsoltárolvasáson keresztül kapcsolódhat személyesen a személyes Istenhez. S miközben alkalma nyílik vele megbeszélni minden nyomorúságát és örömét, Dávid király indulatával és mondataival megtanul őszintén imádkozni.

A zsoltározás tehát a vallásos lélek folyamatos és személyes szívügye. A zsoltárok képezik a zsolozsmázás alapjait, a római katolikus liturgia bemenetelének, az épp aktuális introitus alapgondolatát. Kálvin számára egyedül a zsoltárok éneklése felelt meg annak a követelménynek, hogy az istentisztelet tisztasága végett a gyülekezet ajkáról elhangzó imádság is a Szentírás szövege legyen. Ezért a református énekeskönyvek elején a százötven zsoltárból egy sem hiányozhat. Az írott változatban fennmaradt zsoltárokhoz nemcsak számos magyarázatokat glosszáztak az évezredek során, hanem még személyes szavakkal lefordítva, átformálva számtalan zsoltárparafrázist költöttek: gondoljunk csak Szenci Molnár Albertre, Kecskeméti Vég Mihály Psalmus Hungaricus-ára, vagy Balassira, Rimayra, Babitsra, Reményikre.

Zsoltárokat illusztráló képekről azonban alig tudunk valamit. Egyrészt azért, mert azok könyvillusztrációk, s így nem szem előtt valók, másrészt pedig a zsoltár jellegéből fakadóan nem történeti leírás, hanem meditatív vívódás lévén, nem igazán ábrázolható. Persze műértő kevesek ismerik a párizsi Bibliothèque Nationale féltett kincseit, a 10. századi, görög nyelvű, bizánci zsoltároskönyveket, amelyeknek lapszélein a szöveg tartalmával nehezen társítható ábrázolások láthatók, legfeljebb allegórikus-szimbolikus kapcsolatot lehet fölfedezni köztük. A leggyakrabban publikált festett tollrajz a 20. számú kódex 4. lapján található, amely egy templomépítkezés műveletein belül a létrázásnak, kőfalfelrakásnak és az oszlopok felső szintre emelésének mozzanatait mutatja be a 96. zsoltár első nyolc sora mellett. A szent szöveg margóján profán ábrázolással; a lelki építkezés mellett testi-anyagi munkálatokkal.

Keresztes Dóra zsoltár-képei is ebbe a kódex-illusztrációs hagyományba illeszkednek úgy, hogy a szöveg testétől és a könyv műfajától függetlenítette az önálló grafikákat, mintegy különálló margóra helyezve azokat. Ugyanúgy profán az alakzatok mibenléte és témavezetése, első pillantásra nem is gondolnánk, hogy zsoltárillusztrációkról van szó. Mitől van ez? Két oka is van ennek. Az egyik stílusbeli, a másik tartalmi. Az egyik Keresztes Dóra személyes grafikai önkifejezése, a másik a zsoltárban megfogalmazott lelki mozgások archetípus-jellege.

Nézzük az első, formális ok stílusbeli adottságát. Ez a grafikus Keresztes Dóra. Ahogy rátekintünk egy-egy képre, s a fametszet szálkás vonalvezetésében meglátjuk bennük a fanyar humort, a képzettársításokat, a khíméra-lényeket, az álomszerű lebegéseket, már tudjuk: ez Keresztes Dóra. Erről tanúskodnak legkedvesebb költőinek verseihez készített illusztrációi: a Villon-balladák, a Weöres Sándor, Nagy Gáspár, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos verseskötetek. Aztán animációs filmjei is mindezeknek megmozdításai: a Holdasfilmben, a Garabonciákban, a Mosolygó szomorúfűzben, a De profundisban, az Álommalomban és a legújabb alkotásában, a Világok virága, virágok világa című, valójában Erdélyi Zsuzsanna emlékére készített filmjében.

Nem mesefigurák ezek, nem is egészen mókásak, mert csak a halált kacaghatjuk ki velük, mint a fogatlan Rembrandt utolsó önarcképén. Nem is cirkuszi akrobaták, hiszen a valós életnek földi királyai és fejedelmei ülnek maszkabált, akiket a második zsoltár szerint „az egekben lakozó neveti, az Úr megcsúfolja őket” (Zsolt 2, 4). Más képzőművésznél a régi toposz, a kép a képben hagyományozódik át, Keresztes Dóránál viszont alakban alak alakoskodik. A repülő boszorkány iszonyú testébe fúródó haluszonyú madár, a lófejű és embernyakú szárnyas asztrális test, valamint a karneváli álarcok rejtélyei közt kedves házikók, parasztverandás otthonok, mind-mind Keresztes Dóra markáns stílusát idézik, senkiével sem összetéveszthető módon. A zsoltárok szövegeibe így alakoskodva szövődnek bele a figurák, mintegy mintázatos textúrát képezve, a textust írottas technikával kihímezve, ahogy a kalotaszegi párnavégeken. Nem lehet kétséges, hogy ettől kapták ezen itt látható írottas zsoltárok az ötletes Psalmus Graphicus elnevezést.

Keresztes Dóra stílusának három forrását lehet felfedezni műveiben: az első a nyugat-európai, még középkort idéző, suta fametszetes nyomatok és vajákos csíziók lapjai. A groteszk, amely annyira jellemző erre a grafikai világra, a misztika dekoratív alkimista műhelyének grottá-jából, zárt barlangjából való, amelynek tűzhelyéről csent el Keresztes Dóra sok téli estére valót a maga petróleumlámpájába.  A másik forrása Csenger, Szenna vagy Kraszna festett mennyezetkazettáinak lényei, a Nap- és Holdarcúságtól a kétfarkú sellőn át az egyszarvúig. Egyszerű asztalosok kopott ecsetjével ropogós színekkel pingált paradicsomkert, archaikus népi látomások, a paraszt dekameron gyümölcseiből csippentett ízek ezek. Végül a harmadik forrás, talán öntudatlanul is, Marc Chagall: lebegő angyalaival, kecskéivel és hegedűseivel a háztetőn, no meg a nászcsókjukban egybeolvadó menyegzői párral és a nélkülözhetetlen kakassal a csillagos égen. Igen, Chagall, akiből önéletrajzának feljegyzése szerint ez a vágy fakadt ki párizsi önmaga-keresése közben: „Ó! Ha sikerülne a Notre-Dame tetején a kőszörny hátára felkapnom és ezzel a két karommal, lábammal utat vágni magamnak az égig!”

Keresztes Dóra, látják, bátran felkapott a szörnyek hátára. Ugyan nem a magasságos vízköpők hátára, hanem a lélek mélységeinek tűzokádóira. Ezen a ponton érkeztünk el zsoltárképei sajátosságainak második, tartalmi okához: a lelki mélység archetipikus kiábrázolásához. Ez már a református Keresztes Dóra.

 Az előbb említettem, hogy a zsoltár ábrázolásának nehézsége abban van igazán, hogy a szöveg nem történetet mesél el. Ez így nem teljesen igaz. A zsoltár az ember szívében lezajló drámai történéseket énekli meg éppen az Isten és az ember közötti személyes viszony színterén. Nem történelmi eseménysorról van szó ugyan, de lelki történésről a javából. Mit történésről, sokkal inkább iszonyú lelki tusáról, harcról! Világformáló háborúról a piciny emberi szívben. „Perelj Uram a velem perlőkkel, harcolj a velem harcolókkal!” (Zsolt 35, 1) – ahogy a 35. zsoltár kezdődik így, nem hiába. Ezen iszonyú küzdelmek főszereplői az emberi lélek egyrészről, és Pál apostol megfogalmazása szerint az élet sötétségének világbírói, a gonoszság lelkei másrészről, amelyek a nyomorult embert oly erősen megragadják, kihasználják, befolyásolják, hogy képtelen védekezni ellenük. Az élet megpróbáltatásai, igazságtalanságok, ármánykodások, árulások, bántalmazások sújtják szegényt, ugyanakkor önmagában is irigység, harag, félelem és gőg támad, s horkan föl oly erővel, hogy önmagát rombolja vele, és képtelen saját életútját elfogadni és benne megnyugodni. Nem véletlenül a De profundis, a 130. zsoltár kezdőszava képezi ennek a belső haláltusának összefoglalását: „A mélységből kiáltok hozzád, Uram” (Zsolt 130, 1)! Az árva emberi léleknek kétségbeesése közepette csak egyetlen lehetősége marad: Istenhez kiáltani. Az Isten Lelke nem hagy válasz nélkül soha, előbb-utóbb így szólal meg a zsoltárból: „Ne bosszankodjál az elvetemültekre, ne irigykedjél a gonosztevőkre... Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti” (Zsolt 37, 1. 5). Valamennyi zsoltár végéhez érve, az Úristen Lelke közbeveti magát az ádáz küzdelembe, kimenti a gonosz lélek karmai közül a kétségbeesett embert és megbékíti önmagával. „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy, a te vessződ és botod, azok vígasztalnak engem” (Zsolt 23, 4).

Az emberi lélek és a sötétség gonosz lelkei persze láthatatlanok. Azonban az ember pszichéjének mélyén, ahogy azt a pszichológus C. G. Jung igen alaposan feltárta, az úgynevezett Selbst – az „önnönmaga” – tudatalatti centrumában, az archetípusok képi bugyrában bőven akadnak olyan alakok és alakzatok, amelyek a személyiség tudatos önismerete számára sajátos lelki harcait képviselik. Ezekkel az alakzatokkal az érző és értő grafikus, mint Keresztes Dóra, vizuálisan és egyben művészien láthatóvá tudja tenni a zsoltárolvasás közepette átélt és megtapasztalt küzdelmeket. Szó szerint zsoltárparafrázist képez.

Amikor Keresztes Dóra vad hullámok felett egymásba maró ceteket ábrázol sokszor zárt magba szorult figurákkal, ezek a szavak elevenednek meg: „A halál kötelei vettek körül, az istentelenség árjai rettentettek engem” (Zsolt 18, 5). Amikor csúcsos hegyeken egyensúlyozó és kecskével, kányával küzdő embert látunk, ez a sor szólal meg bennünk: „Hogy mondhatjátok az én lelkemnek: fuss a ti hegyetekre, mint a madár” (Zsolt 11,1)? Amikor valamelyik grafikán felhúzott combú asszony feszül ki jelként előttünk, ez a zsoltársor idéződik föl: „Íme, álnoksággal vajúdik a gonosz, hamisságot fogan és hazugságot szül” (Zsolt 7, 15). Nézzük csak emitt: fekete sárkány szorításában térdepel és zokog esdeklőn egy emberi lélek, mintha a 44. zsoltár sírná ki ezeket a szavakat: „Kiűztél minket a sakálok helyére, és reánk borítottad a halál árnyékát” (Zsolt 44, 20). A 22. zsoltárt megidéző grafika pedig zseniálisan ötvözi az üdvtörténeti összefüggéseket teológiailag is helyes szinoptikus módon. Hiszen képes egyszerre láthatóvá tenni, hogy ez az a zsoltár, amely mint előkép épp Jézus golgotai kereszthalálában teljesül be, tulajdonképpen a Jónás jelét is felidézve, ahogy a halál cethalának szájából kél ki, s támad fel majd harmadnapra. Azt persze ne gondolja senki, hogy a grafikák alakzatai és kompozíciói tökéletes megfelelései a zsoltárok szavainak, sokkal inkább művészi sejtései az imádkozó, személyes léleknek, melynél hitelesebb a vallásos tapasztalat terén semmilyen egzakt tudomány nem lehet.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Azzal kezdtem beszédemet, hogy a látás öröme szakrális és a végső dolgok közé tartozik, különösen annak az Istennek szépségét látva, aki maga is gyönyörködik teremtményeiben. Keresztes Dóra munkásságával megtanít minket nemcsak zsoltárt olvasni és értelmezni, hanem lelki tusáinkban segít a szabadító Istenben is gyönyörködni. A 90. zsoltár utolsó versével kívánjuk, hogy így szolgálja továbbra is a mi örömünket: „Legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve mirajtunk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nékünk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá!”

A kiállítást ezennel megnyitom.