 |
Messziről kell kezdenem.
Első – így is mondhatnám: eszmei – találkozásom Keresztes Dórával nagyjából az elmúlt évszázad utolsó negyedéhez köthető. Nem sokkal előtte jelent meg rokon népek költészetéből szemelgető műfordításkötetem. Jeles grafikus barátom készítette a borítót s a belső rajzokat. Ezek híven leképezték ugyan az ő belső látomásait, ám a könyvben olvasható művekhez – mi tagadás – nem volt semmi közük. Furcsállottam a dolgot, de kifogásaimat visszanyeltem: fölöttébb érzékeny ember volt, sajnáltam megbántani.
Telt-múlt az idő, már-már napirendre tértem az egész fölött, mígnem egy napon levelet kapok Keresztes Dórától: írja, hogy ő is rajzolt valamit a Varázsének olvastán. Nézem a mellékelt lapokon mozgolódó eleven figurákat s máris ott találom magamat abban a világban, amit én a szavakkal, anyanyelvem szavaival iparkodtam megközelíteni.
Az idő a maga szokása szerint jócskán telt-múlt azóta is. Bennünk, fölöttünk s körülöttünk egyaránt.
Dóra napról-napra gyarapodó életműve láttán sokszor eltűnődtem már: vajon miben rejlik a titka? A végső megfejtés kulcsa ki-kicsúszik a kezemből – hisz valami rejtély kell hogy maradjon a dolgok legmélyén – , ám a lényeg egy-két részletét talán sikerül megközelítenem. (A tehetségről itt most ne essék szó: annak meglétét – persze: a maga összetett mivoltában – vegyük magától értetődőnek.)
Megközelítésem egyik iránya szemléletbeli: Keresztes Dóra (szerintem) úgy tereli-öleli együvé a látott és átélt világ dolgait-teremtményeit, hogy lehetőleg ne váljék hiányossá a sor. (Vagy: a kör.) Mosoly és fintor, karom és pehely, édes bogyók s fogvásító fanyarkák társulnak szerves egységgé lapjain, feltételezvén sőt kiegészítvén egymást, akárcsak az általa oly mesterien alkalmazott komplementer színek. (Itt említem meg azt is, hogy e fejre állt és ugyanakkor talpra zökkentett világban izgő-mozgó alakjai révén – legalább egy résnyire – rápillanthatunk az ő animációs alkotó tevékenységére is.)
Másik fogódzóm az illusztrációk felől kínálkozik. Ez, mint tudjuk, az alkalmazott grafika körébe tartozik. Csakhogy az illusztrátorok egy része, mint tudjuk, roppant nehezen hajlik rá, hogy figyelembe vegye az alkalmaz(kod)ás alapkövetelményeit, más részük viszont már-már a szolgai önfeladásig hajlandó erre. Nos, Keresztes Dóra azok közé tartozik, akik a maguk arcát a hűséges közelítés folyamatában is meg tudták s meg tudják őrizni. Ennek persze elengedhetetlen feltétele az, hogy legyen az embernek saját arca, másfelől viszont hajoljon lélekközelbe ahhoz, akit – vagy amit – szemügyre vesz. (E közelre hajolás egyetlen szóval is kifejezhető, de mostanában túl sokszor hangoztatják – nem mondom ki.)
Aki ismeri őket, mind tudja, hogy Keresztes Dóra meg Orosz István egymás házastársai, s már nem épp tegnap óta. Két művészember ilyetén kapcsolatára olykor rámondják: két dudás nem fér egy csárdában. Ha a szemem s a fülem nem csal, ők azért jól megférnek. Talán azért, mert egyikük vonós, a másik meg pengetős? Nem tudom. Ám az összhangzatot jó kihallani ebből a zenéből. Szerencsés tehát a konstelláció.
Nem tudok s nem is akarok elfogulatlan lenni Keresztes Dóra iránt, már csak amiatt sem, mert legszebb könyveim egyike, a Doromboló az ő keze és szíve munkáját dicséri. Boldog lennék, ha nem ez maradna az egyetlen közös dolgunk.
Az említett levél óta – innen visszatekintve – tengernyi idő telt el. Jómagam azóta megvénültem.
Ő már akkor is fiatal volt.
Így maradjon.
Elhangzott 2016. augusztus 23-án, Kecskeméten, Keresztes Dóra kiállításának megnyitóján.
