ASSZONYOM ÉS A KIMÉRÁK


Hogyha egy asszonyi főt lónyakra helyezne a piktor
és rikitó színű tollakkal díszitené az
összedobált testrészeket, úgy hogy a fönt takaros nő
halfarkat kapjon, csúfat, feketét, legalulra;
látva, barátaim ezt, tudnátok-e nem kinevetni?
                      (Horatius: Ars poetica, Bede Anna fordítása)

Kiméra asszony, bennem élsz,
Kiméra hölgy, benned lakom,
Kiméra képek úsznak által
A jégvirágos ablakon.

Minden áldott reggel itt van
A homlokomra tetoválva,
Belülről, úgy hogy, más ne lássa,
Egy újdonat kiméra-ábra.

Egy rejtélyes kiméraszűz,
Mit elképzelni nem lehet,
Nem misztikus hókuszpók, nem
Kobold, szfinx, vagy gyermeteg

Mesehős, héttorkú sárkány,
Vagy amiket Borges talált ki;
A Jelenések könyvében
Hasonlót sem lehet találni.

Halságos, madárságos szépség,
Csusszan, szökken, szárnyal vagy áll csak
Horizontján a híg időnek
Tótágast a kiméra látszat.

Vadhattyú s egy pohár hamu,
Fátylak, árnyékok, ketrecek;
Miért öltöd magadra, mondd csak,
S kinek, kiméra jelmezed?

Mert mindez jelkép ugyebár,
Kivéve a kiméraságot;
Mezítlábas angyalok és
Újrakérőzött versszabályok.

Horatius és Ady Endre
Nagyböjtkor nálunk vacsorál,
Tus habzik a tányérokban,
Szirén, kecske, kanálmadár.

Székfű, szultántyúk, szívtükör,
Pótszarvak, csőrök és paták,
Vaskakas, lúdvérc, heszperisz,
Kútmélyben nézi mind magát.

Őslénytan, aszimmetria,
A fürjpatak épp körbeér,
Övig tűzvészben két zsiráf,
Szemöldökfán két denevér.

Kiméra-föld alatt madárhad,
Jégsirály, csonttoll, papagáj,
Ősszáj, gerinchúr, dupla hélix,
Lábasfej, lángoló szamár.

Ollóláb óraszámlapon
Szabja a lúdbőr éjszakát,
Tó tükrén gyűrűt vet a hold,
Nyelvek, tölcsérek, pálmafák.

Itt leng Villon kenderkötélen,
Malmot forgat a tejfolyó,
Réz vánkoson ezüstbagoly,
Ló testű hal, haltestű ló.

Egy hajfonatból kígyó lesz,
S a kígyó visszacopfosul,
Pikkelye nő a pegazusnak,
Transzcendentális kentaur.

Arasznyival az út fölött
Sellő, farkasember, villi;
Dzsinnek, démonok, bestiák,
Mind nálunk szoktak reggelizni.

Kiméra mennybolt, tündökölj,
Cethal, menyét, púpos teve,
Felhő a körömágy alatt,
A téridő görbül vele.

Konkáv terek, fosszíliák,
Megfordult egykor minden itt;
Cincérlábak utánozzák
Hű peregrinám lépteit.  
 
Lemur, hüdra, uroborosz,
Mely más néven farok-faló,
Troll, rompó, griff, unikornis,
Ki csak szüzeknek látható;

Továbbá szkülla, cerberusz,
Holdbéli nyúl, lilith, szatír,
Bazilikusz és hárpia,
S mind, amit elbír e papír.

Kimérák és más kettőslények,
Kimérve ölre, vagy kilóra,
Aligha ér a lista véget,
Amíg mozog a libikóka.

Bűnök, kések, taréjok, titkok,
Karmok, borotvák, főzelékek;
Ugye az elején már mondtam,
Hogy egy kiméra nőben élek.

A mantra tehát folytatódik,
Bár a karakterszám kifújt.
Lúdasszonyom, kísérj tovább,
Vagy te kísérts, kiméra múlt.

( Orosz István verse Dóra kiállításán, a Műcsarnokban, október 16-án hangzott el.)

MEGHÍVÓ A MŰCSARNOKBA

A műcsarnoki kiállítással párhuzamosan a szomszédban, a Magyar Zene Háza -2 szintjén, a Hangdomban Keresztes Dóra és Reisenbüchler Sándor animációs munkáiból látható kiállítás, illetve megnézhető a Pannónia antológia című domfilm, Tóth Péter alkotása. További részletek ide kattintva jelennek meg. 

BUDA FERENC KERESZTES DÓRÁRÓL


 Messziről kell kezdenem.

   Első – így is mondhatnám: eszmei – találkozásom Keresztes Dórával nagyjából az elmúlt évszázad utolsó negyedéhez köthető. Nem sokkal előtte jelent meg rokon népek költészetéből szemelgető műfordításkötetem. Jeles grafikus barátom készítette a borítót s a belső rajzokat. Ezek híven leképezték ugyan az ő belső látomásait, ám a könyvben olvasható művekhez – mi tagadás – nem volt semmi közük. Furcsállottam a dolgot, de kifogásaimat visszanyeltem: fölöttébb érzékeny ember volt, sajnáltam megbántani.

    Telt-múlt az idő, már-már napirendre tértem az egész fölött, mígnem egy napon levelet kapok   Keresztes Dórától: írja, hogy ő is rajzolt valamit a Varázsének olvastán. Nézem a mellékelt lapokon mozgolódó eleven figurákat s máris ott találom magamat abban a világban, amit én a szavakkal, anyanyelvem szavaival iparkodtam megközelíteni.

    Az idő a maga szokása szerint jócskán telt-múlt azóta is. Bennünk, fölöttünk s körülöttünk egyaránt.

    Dóra napról-napra gyarapodó életműve láttán sokszor eltűnődtem már: vajon miben rejlik a titka? A végső megfejtés kulcsa ki-kicsúszik a kezemből – hisz valami rejtély kell hogy maradjon a dolgok legmélyén – , ám a lényeg egy-két részletét talán sikerül megközelítenem. (A tehetségről itt most ne essék szó: annak meglétét – persze: a maga összetett mivoltában – vegyük magától értetődőnek.)

    Megközelítésem egyik iránya szemléletbeli: Keresztes Dóra (szerintem) úgy tereli-öleli együvé a látott és átélt világ dolgait-teremtményeit, hogy lehetőleg ne váljék hiányossá a sor. (Vagy: a kör.) Mosoly és fintor, karom és pehely, édes bogyók s fogvásító fanyarkák társulnak szerves egységgé lapjain, feltételezvén sőt kiegészítvén egymást, akárcsak az általa oly mesterien alkalmazott komplementer színek. (Itt említem meg azt is, hogy e fejre állt és ugyanakkor talpra zökkentett világban izgő-mozgó alakjai révén – legalább egy résnyire – rápillanthatunk az ő animációs alkotó tevékenységére is.)

    Másik fogódzóm az illusztrációk felől kínálkozik. Ez, mint tudjuk, az alkalmazott grafika  körébe tartozik. Csakhogy az illusztrátorok egy része, mint tudjuk, roppant nehezen hajlik rá, hogy figyelembe vegye az alkalmaz(kod)ás alapkövetelményeit, más részük viszont már-már a szolgai önfeladásig hajlandó erre. Nos, Keresztes Dóra azok közé tartozik, akik a maguk arcát a hűséges közelítés folyamatában is meg tudták s meg tudják őrizni. Ennek persze elengedhetetlen feltétele az, hogy legyen az embernek saját arca, másfelől viszont hajoljon lélekközelbe ahhoz, akit – vagy amit – szemügyre vesz. (E közelre hajolás egyetlen szóval is kifejezhető, de mostanában túl sokszor hangoztatják – nem mondom ki.)

    Aki ismeri őket, mind tudja, hogy Keresztes Dóra meg Orosz István egymás házastársai, s már nem épp tegnap óta. Két művészember ilyetén kapcsolatára olykor rámondják: két dudás nem fér egy csárdában. Ha a szemem s a fülem nem csal, ők azért jól megférnek. Talán azért, mert egyikük vonós, a másik meg pengetős? Nem tudom. Ám az összhangzatot jó kihallani ebből a zenéből. Szerencsés tehát a konstelláció.

    Nem tudok s nem is akarok elfogulatlan lenni Keresztes Dóra iránt, már csak amiatt sem, mert legszebb könyveim egyike, a Doromboló az ő keze és szíve munkáját dicséri. Boldog lennék, ha nem ez maradna az egyetlen közös dolgunk.

    Az említett levél óta – innen visszatekintve – tengernyi idő telt el. Jómagam azóta megvénültem.

    Ő már akkor is fiatal volt.

    Így maradjon.

 Elhangzott 2016. augusztus 23-án, Kecskeméten, Keresztes Dóra kiállításának megnyitóján.                                                                                

 

DÓRA A PROJECTORBAN


A Mitya Kharsak által szerkesztett Projector Magazin új kiadása a magyar plakáttal foglalkozik. Olyan kiváló alkotók társaságában jelennek meg Keresztes Dóra munkái, mint Horkay István, Korolovszky Anna, Árendás József, Káldor Kata, Balla Dóra, Tóth Andrej, Nagy László, Simon Péter Bence és Orosz István. A folyóirat nyomtatott formában és online is hozzáférhető. A magazinról itt tudhatók meg részletek: https://projector.international/projector42/ ide kattintva pedig a képernyőn is lapozgatható a "magyar szám". 

AZ ARANYMADÁR MINT "FORGOTTEN FAIRY TALE"


Ide kattintva
tudhattok meg részleteket az „Elfelejtett Tündérmesék” című dél-karolinai fimfesztiválról, amelyen az Aranymadárt is vetítik. Magyarul, de angol feliratozással megy a Pilinszky vers alapján készített animált mesénk. Szóval, ha éppen arra járnátok… (Ha nem, akkor egy rövid részletért ide kattintsatok.)